Stépán Balázs: A Virág Szegeden

A Virág Szegeden

Alsóvárosból hazafelé, a sugárút irányába haladva hajnaltájt, már nem ittas állapotban, de nem még nem is másnaposan, könnyen a lábad elé pattan a hexameter: „ Tóth Gyula bádogos és/ vízvezeték-szerelő”; meglehet, a földszintes ház dufartja fölött tényleg láttál ilyen cégtáblát. Ezt vagy azonnal a helyszínen megfejti az ember, vagy később soha talán. Maradjunk az „Éjszakai csodái”-nál, az mégis rangosabb.

 
Hirtelen a deszkapalánk mögül, egy fehér lepedőbe csavart alak cicceg a szeptemberi ködben: hé-hé, gyere, gyere már ide, és integet.
„Menjél el a Marx térre, a kettő bében lakik a Perjés papi, a másodikon. Mondd meg, a Bangyec bajban van, tegnap, amikor elváltunk, bementem még a Búbosba. A lány meg kirámolt, csak a lepedőt hagyta, nem bírta kihúzni alólam. Hozzon ezt-azt, melegítőt, dorkót, miegymást.”
„Érted?” Értem.
Hirtelen kinyújtja jobb karját a tóga alól, hátba vereget.
A másodikon, a gangon, Papi nagyanyja nyit ajtót, Papi egy sportszatyorba szór tréningruhát, alsóinget, meg egy nyakkendőt, de hogy piát honnan szerzett még - néz rám tanácstalanul: hé, ismerjük mi egymást?

Dilet-tanti  A Lófarát nem lehet elkerülni, csak szándékosan. De nem ez volt a szándéka Sz. professzornak aznap, amikor decemberben reggel vizsgáztatni indult. A lengőajtónál pedig egymásba botlott a professzor és a vizsgázni készülő Bangyec, aki a Kárász utca irányából szaporázott a Lófarához. Félretaposott barna bőr cipőben, a mackófelső alá fehér nylon-inget vett, és színes nyakkendőt kötött. Meghajolt, vigyorgott, tiszteletem, tessék parancsolni tanár úr, hátralépett. A professzor rögtön pozíciót foglalt a blokkért sorban állók között, hárman voltak előtte.
Azt mondta:
- Fogjon helyet a pultnál, két konyak …
A könyöklőhöz telepedtek, az alsó polcra helyezte fekete táskáját. „Itt a tollam, van papírja? Vezesse le ezt a feladványt, én hozok még egy kávét.” Bangyec levezette. Kinyitotta, és a könyöklő közepére lökte leckekönyvét.
- Tiszta hülyeség! Vacakol itt a törtekkel! A maga nagynénje a Dilet-tanti? (Ez itt egy szóvicc, akinek nagynénje a Dilet-tanti az dilettáns.) Ezt két lépésben levezeti az unokám. Hányszor kell elmondjam, a matematika maga az elegancia! Értsék meg! Bátorság! Ha köbgyököt von, és nem ragad le az osztással, azt mondom, ez igen, ez merész ötlet, barátom! Egyszerűsít, kockáztat, de tudja mit akar! Az elegáns megoldáshoz fantázia kell, na, ja, maga tarka nyakkendőt köt a vörös melegítőhöz! Minden jót, ezen túlvagyunk. Hol az index?
Bangyec nem merte megkockáztatni: „kisegítene egy húszassal professzor úr...?”

Ancsa, Ancsa - a Széchenyi téren senki, ketten vagyunk egyedül az éjszakában, a tántorgó meg én. A tántorgó folyamatosan Ancsázik, de észrevesz, ebből baj lesz. „Tudod te” kérdezi, de nem tudom. Leül a padra, és elkezdi. „Tudom” mondom, Ancsa büdös lotyó, erre felfortyan: „a szerelmem”. Jó-jó, de hogyan lehetne most innen gyorsan elmenekülni? Megragad, keresztbe veti a lábát, hátra dől a padon, és rákezdi. Mintha egyik pillanatban egy lotyót próbálna elpasszolni, a következőben pedig féltékenykedni kezd, talán már elpasszolta néhányszor? Az Ancsát. Láttam már? Talán. Minden egyetemen, húsz-harminc Ancsa sétál le-föl a lépcsőn, a szemináriumi szobák előtt a folyosón, a könyvtárban, csípőnek támasztott hatalmas könyvcsomagot cipel mindegyik, és ha szóba állsz vele a szombati buliról kezd mesélni, ahol… Láttam már, ha ő az akire…
- Láttam már – mondom -, lesétálni a lépcsőn.
- Akkor tudod.
- Tudom.
Na, ez nem kellett volna. Belém karol, lépeget szorosan mellettem, szaporán, egészen a Párizsi körútig bökdösi a bordám és mondja. A közért kirakatát pedig lefejeli.
- Aludhatok nálad?
Na, jó.
Reggel eltöpreng; te az Ancsa egy…, na jó, de köztünk maradjon!


Zokni, Karácsony Unkasz a Kárász utca elején, a könyvesboltnál bénázik, vagyis les, tettestársa vár, akivel kifosztja majd a Röltexet. A flaszter latyakos, „az idén sem lesz fehér karácsony”. „Nem hát” – mi a francot akarhat? „Kell egy zokni a Röltexből” mondja.
Egy félévet kihúzott az Újszegeden, a Gátőr utcában egyetlen egy párral, abban vizsgázott, az államjog Pálnál, a Bucsokinál meg mindenfelé. Most ennek vége, haza készül Pestre, két gyerek meg az asszony, kell egy pár zokni, fehérnemű, egyebek, borotva hab.
Kitervelte. Korán sötétedik – mondja. A lényeg, hogy zárás előtt. Egyvalaki zavart kelt. Adott esetben én, míg Unkasz zoknit rámol. A pénztárnál kell siránkozni, nem nagy dolog, hogy elvesztettem, nincs nálam, ellopták, vagy egyszerűen csak otthon maradt a pénzem, nem, nincsen a belső zsebben sem, csak ez a szétmorzsolódott Savaria, a dohány is pereg belőle; nyugodjon meg uram, majd holnap. Szégyen, de visszateszem a moher sálat, a kasmír kendőt, az ajándékokat mind egyenként a gondolára, majd holnap, ha lehet… Eközben Unkasz zsebre dolgozik, egy pár meleg zoknit, egy atlétát, meg valami alsógatyát. Ha minden megvan, ő kisétál, a kosara üres, az egyvalaki pedig még siránkozik a pénztárosnőnél, hogy lekösse a figyelmet.
- Tudod mi van, ha lebukunk? Tudja, még egy szándékerősítő, kínál sósborszesszel, béleld ki, itt egy kockacukor. Irány a Röltex!
De.
Unkasz a sikeres akció után, belsőzsebben a zoknival, nem bír a boldogsággal, már a bolt előtt bontogat, elővesz, a falnak támaszkodva egyensúlyoz, lerúgja a cipőt, kurjongat, a políészter zoknit lekapja lábfejéről, messzire hajítja a karácsonyi korzózók közé, valaki ráhívja a sarki rendőrt. Közbotrány, vagy micsoda…

Nem lehet átülni a marszistákhoz J. a tanszék előtt állított csapdát. Tudod miért isznak forró teát nyáron, napközben az arabok, pattant az ember elé a lépcső feljárónál. J. nem volt eszelős, de imádta fitogtatni, hogy megfejti az általa kitalált, és paradoxonnak nevezett fejtörőket.  Ilyeneket, hogy nyáron a forró tea lehűti az embert. „Na ezt kapd ki” – mondogatta. Olyan nincs, hogy nem érdekel, keresztbe veti karjait, hogy csak az haladhat tovább, aki megfejt, vagy végighallgatja őt. Jó. Nem az arabok, hanem az oroszok, negyven fokban a Kandahári sivatagban. Miért éppen ott? Hagyjuk, vagy tudod, vagy nem! A legcélszerűbb megoldás volt, nem tudni, ami J-t. elégedettséggel töltötte el. Ezt szemmel is látni lehetett.
J. furcsa szokásától eltekintve, normális egyetemi KISZ-titkár volt, sőt részt vett a felvételizőket előkészítő tanfolyamok szervezésében is, a későbbiek folyamán pedig ideológiai vitaköröket szervezett az egyetemen; nem kötelező, de tudod… A kilincstől jobbra ülők a marszisták, rendelkezett, a balfelől lévők meg az idealisták. Tiszta mindenkinek? Nem, nem lehet átülni a marszistákhoz, tudom, persze, tudom, hogy te is marszista vagy, de mégis… A vita kedvéért. Maradjon mindenki a helyén!
Azt mondja, hogy azt mondja: a teremtés. Na, itt van például a Nap. Tudjuk, látjuk a Napot az égen. Minek akkor széjjel választani a fényességtől a sötétséget? Meg ilyen kérdéseket szegezett az idealistáknak, akik persze marszisták voltak, csak a vita kedvéért…
Egyébként azért isznak az arabok, vagy az oroszok a Kandahári sivatagban forró teát negyven fokban, hogy a testhőmérsékletük a negyven Celsius foknál forróbb legyen, és akkor a negyven fokon már nem izzadnak, hanem éppen ellenkezőleg hűsölnek a napon. 
„De komolyan.”