Kalandos út áll Stolmár Aladár atomerőmű-szakértő mögött. A Moszkvai Energetikai Egyetemen végzett mérnök az elsők között került a paksi atomerőmű-beruházáshoz. Neki köszönhető, hogy Magyarország egyetlen atomerőműve az új biztonsági alapelvek szerint épült meg, illetve hogy az elhasznált fűtőelemeknek nem kellett méregdrága tárolókat építeni. Újításának köszönhetően óriási összeget takarított meg a beruházásnál, amiért azonban nem ő, hanem a szocialista elvtársak, többek között Kapolyi László energiaügyi államtitkár vettek fel hatalmas prémiumokat. Stolmár Aladár 1985-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol az energiaügyi minisztériumot látta el tanácsokkal. Másfél éve hazaköltözött, visszatért a gyökerekhez, és a paksi atomerőmű bővítését készíti elő.
– Hogyan vezetett az útja Paksra?
– Inotáról 1974. július 1-jén a paksi atomerőmű beruházását irányító szervezethez, az Erőmű Beruházási Vállalat létesítményi főmérnökségéhez kerültem át mint első mérnök. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy kivigyem Moszkvába a levelet, amiben jeleztük: mégis elindítanánk az atomerőmű-beruházást. A főnökeim előre jelezték, ne is fordítsam, hogy mit reagálnak az oroszok, mert bizonyára dühbe gurulnak majd. Igazuk lett, a válaszban nem volt túl sok nyomdafestéket tűrő szó, így a főnökeimnek vicceket meséltem a fordítás helyett. Szemrehányást kaptunk, de a beruházásra legalább engedélyt adtak.
– Innentől kezdve sínre került az atomerőmű ügye?
– Alighogy elindultak az előkészületi munkálatok, érdekes helyzetbe kerültem. Magyarországra látogatott Victor Nikulin, a szovjet energiaipari minisztérium atomerőművekért felelős műszaki főosztályvezetője. Az ő engedélye nélkül egy alátét sem kerülhetett be a paksi atomerőműbe. Amikor találkoztunk, akkor a főosztályvezető a kezembe nyomott egy orosz nyelvű dokumentumot, ami nem volt más, mint Teller Ede Amerikában megfogalmazott biztonsági kritériumainak gyűjteménye. A szovjet politikus a budai Várban borozgatás közben árulta el, hogy ezeket a nagyon fontos biztonsági elemeket mindenképpen be kell építeni Pakson. Elmondta azt is, hogy ő ezt nem tudja elérni, ez csak úgy lesz lehetséges, ha mi kérjük. Így is lett. A paksi lett az első orosz gyártmányú atomerőmű, ami az új biztonsági alapelvek szerint épült meg. Ennek később óriási volt a jelentősége, hiszen nem kellett leállítani az Európai Unióhoz való csatlakozás után. A bolgárok pedig átvették a nekünk szánt eredeti blokkokat. Azonban nem fizettek rá, mert az uniós csatlakozásuk óta minden támogatást megkapnak, hogy a régi helyett korszerű atomerőművet építhessenek. Ehhez képest mi most saját pénzen oldjuk meg a paksi bővítést.
– Meddig dolgozott Pakson?
– Négy évvel később, 1979 végén politikai döntések miatt távoztam az erőmű-beruházástól. Átmentem az Erőtervhez, amely tervezési feladatokkal foglalkozott. Itt a biztonsági kérdéseknek lettem a koordinátora. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy végigmentem a teljes tervdokumentáción. Az Erőtervnél újra felkavartam az állóvizet, mert egy 128 pontos listát készítettem, ami módosító javaslatokat tartalmazott a beruházásokkal kapcsolatban. Amikor a főnököm meglátta a papírrengeteget, elsápadt. Azt mondta, bele sem mer gondolni, hogy mit szólnak majd ehhez a szovjet partner tervezőintézetnél. A botrány elmaradt, hiszen a javaslataim közül mindössze hatot vetettek el.
– A dolgok azonban hamarosan negatív fordulatot vettek, 1985-ben az ország elhagyására kényszerült…
– Ahogy haladt előre a beruházás, felmerült a kiégett fűtőelemek tartós tárolásának problematikája. Ennek hátterében az volt, hogy az atomerőmű működése során keletkezett plutóniumot a szovjet fegyveripar használta fel. A SALT–II. aláírásával azonban korlátozták az atomfegyverek számát, így a szovjetek „kérésére” a Pakson keletkezett kiégett fűtőelemeket öt évnél hosszabb ideig voltunk kénytelenek tárolni. A plutóniumra egész egyszerűen nem volt akkora szükség, mint korábban. A szovjet fél tízéves türelmi időt kért, és ezt egyesek egy primitív, ugyanakkor méregdrága helyszíni tároló megépítésével kívánták elérni. Kidolgoztam egy újítást, ami töredék áron adott megoldást a problémára. Ezt el is fogadták, ezzel a beruházásnál a költségvetés húsz százalékát meg tudtuk takarítani. Egy évvel később egy ismeretlen jóakaróm egy papírt hagyott az asztalomon. A dokumentum azoknak a nevét tartalmazta, akiket megjutalmaztak az újításom miatt. A lista élén Kapolyi László energiaügyi államtitkár állt hárommillió forinttal, rajta kívül egy sor olyan „jó” elvtárs neve is papíron sorakozott, akiknek semmi köze nem volt Pakshoz. Zokon vettem a dolgot, és egy ügyvéd tanácsára bepereltem a Magyar Villamos Művek trösztöt. A második tárgyalásra a vállalat jogásza hozott magával egy titkosítási határozatot, egy miniszteri rendeletet arról, hogy a paksi atomerőművel kapcsolatos összes bírósági tárgyalás titkos. A papírt Kapolyi László mint ipari miniszter írta alá. Abban a pillanatban tudtam, hogy el kell hagynom az országot, 1985 nyarán az Amerikai Egyesült Államokba emigráltam.
– Mihez kezdett a tengerentúlon?
– A tárgyalás után a kint élő unokaöcsém segítségével családostól repültem az Egyesült Államokba, három gyermekkel és az állapotos feleségemmel nagy reményekkel érkeztünk New Jerseybe. A beilleszkedés nem volt egyszerű, de szerencsére egy hónappal a kiérkezésünk után egy közös barátunk, a Szabad Európa Rádiónál dolgozó Drábik János segítségével összeismerkedtem Földvári Ferenccel, aki az amerikai külügyminisztériumban dolgozott magyar referensként. A következő hónapokban egyre szorosabb kapcsolat alakult ki köztünk. Fél évvel később aztán megtörtént a szörnyű tragédia, 1986. április 27-én felrobbant a csernobili atomerőmű. Ekkor már kapcsolatban álltam egy amerikai atomerőműves céggel, a Westinghouse-zal. A katasztrófa után azonnal megkerestek a vállalattól és felkértek szakértőnek, hiszen a csernobili atomerőmű minden részletét ismertem. Tanácsadóként kapcsolatba kerültem az Amerikai Energiaügyi Minisztériummal is. Az Egyesült Államokban ugyanis több mint száz atomerőmű működött, és a tragédia az amerikai szakértőket is elbizonytalanította. Azt vizsgálták, hogy bekövetkezhet-e náluk hasonló robbanás. Emellett óriási érdemünk volt, hogy a Szovjetuniót a története során először rászorítottuk arra, hogy egy belügyéről a világ nyilvánosságának adjon számot.
– Később egy amerikai magyar acélipari vállalkozással is kapcsolatba került…
– A rendszerváltáskor, az első szabad választási kampányban a feleségemmel mi is igyekeztünk részt venni, és a Kereszténydemokrata Néppártot támogattuk. Hasznos Miklóssal működtünk együtt, aki az 1990. évi országgyűlési választási kampány alatt a párt választási irodáját vezette. A jobboldali választási győzelem után a politikus kijött Amerikába, és az ő társaságában ismerkedtem meg Rokop Józseffel, aki mesélt nekem az acélipari vállalatáról. Mellészegődtem, és fejlesztéseimmel segítettem a vállalkozását. Az új munkámnak köszönhetően az acéliparral beutaztam az egész világot. Tartottam előadást többek között Kínában, Brazíliában, Venezuelában. Japánban pedig a Nippon Steel standján ismertettem fejlesztéseimet. Cégünk az általam tökéletesített gépeket szállította Thaiföldre, Malajziába és Chilébe.
– Csak másfél éve, 2008 februárjában tért haza végleg Magyarországra, és telepedett le a Heves megyei Lőrincin. Igaz, hogy indulni kíván a helyi önkormányzati választáson?
– Ha a helyi lakosok többsége úgy dönt, hogy alkalmas vagyok a város vezetésére, és bizalmat szavaznak nekem, akkor örömmel lennék a település segítségére. Sok olyan problémát látok, amit meg lehetne oldani.
– Az atomenergia reneszánszát éli a világban. Magyarországon Paks bővítése van napirenden. Mi erről a véleménye?
– A paksi atomerőmű beruházását fel lehetne használni arra, hogy a hazai gazdaságot fellendítsük. Hiszen ez körülbelül 8 milliárd eurós beruházás, ha két blokkot veszünk figyelembe. Ha erre okos módon készülünk fel, akkor az az egész gazdaságot felélénkítheti abból a letargikus állapotból, amiben pillanatnyilag van. Az első négy blokk felépítésekor gyakorlatilag új iparágak, új szakmák alakultak ki. A helyszínen akkor foglalkoztatott tizenkétezer embernek legalább a tízszerese kapott ezáltal munkát. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, sőt ennek kellene a központban állnia. Ám nem szabad hagyni, hogy a Magyarországra jellemző ellenségeskedés kialakuljon ebben a kérdésben. Ez sokkal nagyobb súlyú annál.
– Két blokkot említett, korábban ilyet csak óvatosan mertek megfogalmazni a témával foglalkozók.
– Itt gyakorlatilag a jelenlegi kapacitás megduplázásáról van szó, ezért két 1000 vagy 1600 megawatt kapacitású reaktorblokk jött szóba. De 2030-ig kellene másik három egység, és akkor a teljes hazai kapacitást kitenné az atomenergia. Ez beférne a hazai villamosenergia-rendszerbe is, de ha európai méretekben gondolkodunk, akkor nincsenek teljesítménykorlátok.
– Ön személy szerint milyen formában vesz részt az erőmű bővítésének előkészítésében?
– A feladatunk az, hogy felmérjük, hol áll ma a magyar ipar. Még emlékszem arra, hogy milyen szintre kellett felhozni akkor az ipart, amikor a paksi atomerőmű 1975 és 1987 között megépült. Meg kell néznünk, hogy mi lett azokkal a cégekkel, amelyek részt vettek akkor a blokkok létrehozásában, és ezek hogyan tudnak esetleg beszállítani a munkálatokhoz. Meg kell vizsgálni azt is, hogy ezek a társaságok milyen fejlesztéseket képesek saját erőből végrehajtani és mihez kell külső forrásokat bevonni. Én ebben a munkában segítek.
– Ha félretesszük a politikai rendszer különbségeit, ön szerint a hetvenes évek végén volt vagy most egyszerűbb új reaktorblokkokat építeni?
– Véleményem szerint ezt ma könynyebben meg lehet szervezni, elvégre már van egy nagyon jól működő paksi erőmű és hozzá egy remek szakembergárda. Ráadásul az atomerőmű az egyedüli megoldás a klímaváltozási problémákra. Az
összes többi eszköz – a szél- vagy a napenergia – csak álmodozás, mert ezekkel reális időn belül csak sokkal kisebb kapacitást lehet lefedni. Éppen ezért fontos kérdés, hogy a klímakonferenciákon milyen döntések születnek majd. Ha nem az atomerőművekkel számolnak elsősorban az új kapacitások kialakításakor, akkor itt gond van. Másodsorban persze a megújuló forrásoknak kell következniük, de ha nem a nukleáris energia az első, akkor ugyanaz következik, mint Kiotó után, mivel azóta nagyobb mértékben emelkedett a világ szén-dioxid-kibocsátása, mint az 1997-es konferencia előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése